Melilla különleges, autonóm státuszú város Afrikában, hivatalosan ugyanis az Európai Unióhoz, azon belül is Spanyolországhoz tartozik. Hogy Afrika földjén húzódik az Unió egyik külső határa, migrációs és egyben emberi jogi szempontból is komoly gondot vet fel, de további árnyoldalai is vannak a történetnek.
Mindkét fél nyer?
A város korábban úgynevezett szabad kikötő volt, ma pedig ha nem is teljesen adómentes, azaz duty-free zóna, de igen kedvező, különlegesen alacsony adókörbe tartozik. Mivel turisztikailag nem igazán vonzó egy olyan város, ahol mindennapos látvány, hogy a hat méter magas kerítésekről afrikai menedékkérőket cibálnak lefelé, ráadásul a közeli spanyol partokon ott van Malaga és egyéb vonzó célpontok, tulajdonképpen a kutya nem jön ide nyaralni. Legfeljebb vásárolni. Apró területéből fakadóan termelni sem nagyon tudnak mit, így szinte kizárólag a kereskedelem az, ami megélhetést biztosít a helyieknek. Az adókedvezmények nyújtotta lehetőséget pedig alaposan kihasználja mindkét fél.
Marokkóval aktív kereskedelmi kapcsolatot bonyolít Melilla, és a hasonló státuszú Ceuta, de egészen különös formában. A spanyol nagykereskedők papíron megkötik az üzletet marokkói partnerükkel, rögzítve, hogy a szállításról a vevő gondoskodik. A marokkói felvásárlók pedig egy különleges törvényt kihasználva női öszvéreket vetnek be, hogy a javakat áthozassák a szigorúan őrzött határon. A törvény értelmében ugyanis vámkezelés nélkül vihető át minden, amit egy ember gyalogosan, külön eszköz nélkül el tud szállítani.
Éhbérért cipekednek
Ezért hát minden hajnalban marokkói asszonyok tömegei indulnak neki a napi 2-3 fordulónak. Spanyol oldalon nekiállnak az önrakodásnak, ragasztószalaggal erősítenek magukra ruhákat, pokrócokat, hátukra hatalmas puttonyokat kötnek, míg végül akár testük tömegének kétszeresét cipelve, kétrét görnyedve elindulnak, hogy hosszas sorbanállás után leadják rakományukat a határ túlfelén. Hogy 100 kilókat cipelni már önmagában is megterhelő, nem vitás, de gyakoriak a tömegben kialakult balesetek is. Nemrégiben ketten is életüket vesztették, mikor a tömeg bepánikolt, ezért azóta a spanyol rendőrök mindenkit kizavarnak a sorból, akinek nincs legalább egy üres keze.
A nők fordulónként körülbelül 4 dollárt keresnek, ami az elvégzett munkát tekintve alig valami, mégis szerencsésnek mondhatják magukat, hogy egyáltalán van keresetük. Nem ritka, hogy ők a családfenntartók, a férfiak otthon, a gyerekekkel várják, hogy teherhordó asszonyaik hazatérjenek a munkából, de legtöbben mégis özvegykén, kitagadottként, egyedülállóként vállalják a kimerítő munkát. Részben kilátástalan helyzetük okán vált ez a nők munkájává, részben pedig azért, mert nekik könnyebb volt megszerezni a határátkelésre jogosító papírokat. Újabban egyre több férfi csatlakozik a kizsigerelt menethez reggelente, ami a nők szerint sokat rontott a helyzetükön mind anyagilag, mind biztonságukat tekintve, megszaporodtak ugyanis az erőszakos jelenetek.
A kerítés tehet mindenről
A határmenti marokkói városokban szinte minden boltban az így behozott portékák kaphatók, de az ország belsőbb területeire is jut a naponta több tonnányi beáramló termékből. Élelmiszer, ruha, elektronikai cikkek, de még alkohol, ládányi sörök is asszonyhátakon érkeznek Marokkóba. A spanyol hatóságok és kereskedők, sajnálatukat fejezik ki a jelenség kapcsán, mégis profitálnak mindebből, csak épp a másik, megrendelői oldalra hárítva a felelősséget. Mielőtt az EU szigorította volna határpolitikáját, a javak sokkal szabadabban és kényelmesebben áramolhattak a két ország közt. A kerítés felépítésével azonban minden megváltozott, a tömeg egy robbanásveszélyes pontba sűrítve kell, hogy átnyomakodja magát nap-nap után egyik oldalról a másikra, hogy mindkét közösség megélhetését szolgálja.
Még több információ a spanyol-marokkói határról.