Marokkó hivatalosan is elismerte, amit egy ideje sejteni lehetett: falat emel Algériával közös határán. Az 1600 kilométeres határon egyelőre 100 kilométer hosszúságban zajlik - az egyébként már majdnem kész - építkezés. A két ország viszonya átmeneti enyhülések mellett évtizedek óta fagyos, amin bizonyára nem segít majd ez a döntés sem.
A turisták megörökítették a vadiúj falat
Harc a földért
Minden a spanyolok 1976-os Nyugat-Szaharából történő kivonulásával kezdődött. Nyugat-Szahara avagy a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság Marokkóval, Mauritániával és Algériával határos, és 1976-ban a szomszédos államok közül Algéria kivételével az összes ország igényt tartott a területre. Mauritánia nem sokkal később visszavonulót fújt, a függetlenségért küzdő Polisario Front pedig harcra készült a földért. Az ENSZ szokás szerint eltöketlenkedte a dolgot, és tulajdonképpen végignézte, ahogy Marokkó a tettek mezejére lép, elfoglalja Nyugat-Szaharát, majd végignézte, hogy a Polisario Front kemény harcok árán visszaszorítja a megszállókat. Most körölbelül kétharmad-egyharmad arányban osztoznak Nyugat-Szaharán konzerválva a feszültséget. Mivel a Polisario hol egyértelmű, hol kevésbé nyilvánvaló szálakkal kötődött Algériához, Marokkó egyre inkább berágott szomszédjára.
A nemzetközi közösség töketlenkedése pedig azóta is tart, az ENSZ-nek ugyan van egy kifejezetten erre specializálódott alegysége, de a világban szinte senkit nem érdekel, hogy mi is zajlik ott. A nyolcvanas évek eleje óta például egy több mint 2000 (!!!) kilométer hosszúságú szedett-vedett fal húzódik a két ellenséges fél között, amit mintegy 200 000 marokkói katona és önkéntes védi minden pillanatban. A néhol homokból, néhol sziklákból, néhol szögesdrótból álló építmény környékét alaposan körbeaknázták, elképesztő pusztítást okozva a civil lakosság körében. A falon átmenni képtelenség, kivéve, amikor a fehér ember szórakozni vágyik, és pont arra képzeli a Dakar útvonalát:
A patthelyzetnek egy esetleges népszavazás vethetne véget, de évtizedek óta nem sikerül megállapodni a szavazásra jogosultak körén sem. Az ekként elmérgesedett viszonyt tovább rontotta, hogy a brutálisan véres és hosszú algériai polgárháború idején Marokkó abba a gyanúba keveredett, hogy a kormány ellen lázadó iszlamista milíciák segítségére van. Marokkó erre gyorsan megvádolta szomszédját, hogy ők állnak a pusztító marakesi robbantások mögött. Ennek következtében 1994-ben a két ország közt lezárták a határt, és ez tulajdonképpen a mai napig érvényben van. Persze ettől az adok-kapok nem ért véget, először Algéria tagadta meg a vízumot a marokkóiaktól, majd gyorsan viszonozták a gesztust Marokkóból is.
Amiért a fal megépítése most különösen érdekes az az, hogy hosszú idő után az elmúlt egy évben többször is olyan pozitív hírek érkeztek, amik azt vetítették előre, a határok ismét megnyílhatnak a két ország között. A lakosság, a civil szervezetek és a nemzetközi politika is üdvözölte volna a helyzetet. A fizikai elválasztás híre ezért amolyan hideg víz a nyakba: nemhogy határnyitás nem lesz, hanem valódi, tényleges, fizikai blokád erősíti meg a status quót. A lépés mögött persze nehéz nem sejteni a Marokkóra Európából nehezedő nyomást, hogy bármi áron, de állítsa meg az Afrikából érkező vándorokat. A sokasodó falak listájára behúzhatunk még egyet.